Első fejezet

Miért is ne?

Anya szerint, most, hogy már 19 éves vagyok, itt az ideje annak, hogy a szüleimtől, és az otthonomtól is távol töltsem a nyarat. Na meg a barátomtól, Sky-tól, akit ők nagyon nem kedvelnek - ki tudja miért. Így hát, úgy döntöttem, hogy ellátogatok az unokanővéremhez.

  Párizsba.

  A szerelem városába.

  Én hülye.

***

Hiába kértem - poénból - egy Stop Touching Me ELMO-t (az elutazás miatt), ami annyit tesz, hogy Ne nyúlj hozzám Elmo!, a szüleim nem tartották jó poénnak, hogy gyerekkorunk egyik mesefiguráját ilyesfajta pajzán módon tüntették fel - őrjöngtek, amikor megmutattam nekik a YouTube-on is fentlévő videót -, pedig szerintem igazán vicces, ráadásul szegény magányos, annyira, hogy még a vécén is velünk akar lenni. Ez van, én is magányos leszek, kell nekem egy olyan Elmo-baba!

  Na és amikor EZT közöltem velük, kijelentették, hogy nem kapok Elmo-babát, mert szerintük nagyon perverz dolgokat mondd. Erre csak bólintani tudtam, mert kénytelen voltam belátni, hogy kicsit durva - nekik -, és örültem, amiért a videó végét nem látták - azt, amikor Elmo fogkrémadagolóként szervál. Pedig szerintem aranyos. Cuki. A maga perverz módján.

  Mindegy.

  Miután - SAJNOS - lemondtam a babámról, elkértem a kocsikulcsot, hogy elmehessek Sky-hoz. Ők nem vinnének el, így csak ritkán adják oda a kocsit, de szerencsére tudok vezetni, szóval nincs meg az a veszély, hogy képtelen vagyok közlekedni, habár van egy olyan érzésem, hogy ezt a tudásomat nem igazán tudom majd megcsillogtatni Párizsban.
  Arról pedig szót se ejtsünk, hogy hogyan is jutott az eszembe, hogy én bizony az unokanővéremhez megyek a nyárra. Csupán egy szomszédos ország... semmiség.
  Szóval, telefonon beszélgettem Brigittével, és éppen ódákat zengett arról, hogy mennyire örül, amiért a legjobb barátnője úgy döntött, hogy Párizsban marad, és ott tanul tovább, hogy a pasijával maradhasson. Türelmesen hallgattam, habár egy szót sem fogtam fel abból, amit mond, de azért néha benyögtem egy "ühüm"-öt, a rend kedvéért. Elmesélt mindent, persze nem magáról, hanem a barátnőjéről, meg a pasijáról, aztán rátért arra a részre, ami már nekem is bejött; az összes alkalmat részletesen elmesélte, amikor Párizsban jártak. És LENYŰGÖZÖTT az, amit mondott.
  Az Eiffel-tornyot mindenki a város legszebb művének tartja, de Brigitte elmesélte, hogy sokkal szebb dolgok is vannak ott, például a Notre Dame, ami ugyan nem olyan gyönyörű, de mellett hatalmas, kikövezett, füves, fákkal teli parkot alakítottak ki, ami azt suttogja, hogy gyere, gyere, gyere és piknikezz itt egy kicsit, RÁADÁSUL még a Point Zéro des Routes de France is ott van, vagyis simán a Point Zéro.  Hm. Van egy olyan érzésem, hogy én ezt ping-pong-pont-nak fogom nevezni, ki tudja miért.
  Tehát, annyira elvarázsolt Párizs, hogy miután letettük, álmodozó fejjel lebaktattam a konyhába, ahol anya rögtön ledarálta a betanult, és sokszor begyakorolt szövegét, végül pedig azzal a kérdéssel zárta a monológját, hogy "szóval? Hova szeretnél menni a nyáron?".
  Erre mit mondtam?
  - Párizsba.
  Hát, persze.
  De ez az ő hibája. Ő hagyott nekem választási lehetőséget, és az ilyeneknél nem gondolkodom, csak kimondom azt, ami először az eszembe jut. Néhányan ezt őszinteségnek és határozottságnak mondják, én pedig afféle mindent-elbaszok-a-szar-döntéseimmel-szindrómának.
  Anya olyan fejet vágott, mint amire számítottam. Meg vagy te húzatva?
  - És mégis hogy? Kihez?
  - Brigittéhez - válaszoltam. - Az előbb beszéltünk - mutattam fel a szobámba. - Neki nem lenne baj - hazudtam, pedig fogalmam sem volt arról, hogy mennyire lenne kiborulva, ha közölném vele, hogy odaköltöznék hozzá 3 teljes hónapra. Mondjuk, lehet, hogy begyűjtöttem nála egy-két jó pontot, amiért elmesélhette a megélt szappanoperáját.
  - Párizsba? Miért nem mész inkább a nagyiékhoz, San Frasciscóba? - nézett rám kérlelőn, és kissé riadozva is. Hát hogy képzelem én azt, hogy nem a nagyiéknál akarom tölteni a szünidőt?
  - Jó lesz nekem Brigitténél is - legyintettem. Kicsit sértődötten elfordult, végül is, az ő szüleiről volt szó. - Szeretek a nagyiéknál is lenni, de... új hely kell - vontam vállat.
  - Rendben. Értem. Akkor... beszélek Bittével, aztán... hát - vett mély levegőt - úgy néz ki, mész Párizsba.
  Erre megöleltem, majd felrohantam és levágtam magam a gépem elé. Térképen megnéztem egész Franciaországot, de aztán inkább csak Párizsra fókuszáltam, és ámulattal néztem, hogy tényleg olyan szép, mint ahogyan azt Brigitte elbeszéléséből kivettem.
  Brigitte teljes neve egyébként Brigitte Leiggs. Csak én szólítom őt Brigittének, mindenki más az idióta becenevén hívja; Bitte. Milyen szerencsétlen becenév ez? Én nem akarnék ilyet. Szegény, Párizs egyik kávézójában dolgozik.
  Nem irigylem.
  NA JÓ! Egy kicsit talán, de csak talán mégis. De csakis kizárólag Párizs miatt.
  Miközben ezt így szépen visszajátszottam magamba, már oda is értem Sky-hoz.
  A kormányon szorítom a kezemet, és a telefonomért nyúlok, ami a zsebemben lapul. Nem azt teszem, amit először gondoltam, mert az ujjam nem Sky nevére tapad rá, hanem Brigittéére. Engem is meglep a mozdulat, de a vonal túlsó végéről beleszóló Brigitte is meglepettnek tűnik.
  - Szia Niel - hangsúlyozza ki a rám aggasztott gúnynevet.
  - Szia Brigitte - válaszolok a tőlem megszokott szarkazmus nélkül. Egy kicsit meg is hökken, de eltekintek e felett a tény felett. - Mit csinálsz a nyáron?
  - Hát, itthon leszek.
  Hogy kérdezzem meg?
  - És nem lenne baj, ha odaköltöznék hozzád? - Oké. Kimondtam. Aztán még gyorsan hozzáteszem: - Persze csak a nyárra.
  Csend.
  - Miért is ne?
  Miért is ne?, már annyira ismerem ezt a kérdést. Ez az, ami azt mondja, hogy nem szívesen, de hát oké, nem tehetem meg, hogy nemet mondok, szóval... miért is ne?, ezért csak elmormolok pár "köszönöm"-öt, aztán kiszállok a kocsiból, és megcsörgetem Sky-t. Épp hogy csak felveszi, amikor beleszólok: - Itt vagyok.
  Trappolást hallok, majd kinyílik az ajtó, Sky pedig rögtön magához ölel, és megcsókol. Mosolygok. - Örülök, hogy jöttél. Mondani akartam valamit - int a nappalijuk felé. Követem. - Remélem, hogy még semmi programod nincs a nyárra - itt elsötétül az arcom -, mert úgy terveztem, hogy utánajárok az egyetemeinknek - vigyorog rám. - Na?
  Szégyellem magam, amiért nekem eszembe se jutott, hogy anyának könyörögjek a kegyelemért, és kiharcoljam magamnak Sky-t. Ő bezzeg... még programokat is kitalált! Kétségtelenül én vagyok a földkerekség legrosszabb barátnője, és ezt fokozom akkor, amikor mély levegőt veszek, és feszengve belenézek Sky barna szemeibe.
  - Sajnálom, Sky, de...
  - Nem! - emeli fel a kezét. - Nincs de! Csak egy ferrrgeteges nyár! Szóval... kérlek, ne ellenkezz - rázogatja a fejét.
  Mindjárt sírok.
  - Sky... - próbálkozom, de odalép, és a kezével befogja a számat. - Mhmmmm-mmmnmhm! - mondom, ami annyit tesz, hogy kérlek Sky, engedj el!, de mintha meg se hallana, elnéz, és vadul magyarázni kezd. Jó, ha te így, én úgy. Ezért kidugom a nyelvem, már amennyire tudom, és megnyalom a kezét, mi ő abbahagyja a magyarázást, de a kezét nem veszi le a számról.
  - Ó, hogy te... - kezdi, de aztán lekapja a kezét az ajkaimról, magához ránt, és hevesen csókolózni kezdünk. Nincs ellenemre, mégis megszakítom, mielőtt még eldurvulhatna a helyzet, és tisztes távolságra tolom magamtól, hogy még véletlenül se furakodhassa vissza magát.
  - Sky. Szeretném, ha most jól figyelnél - mutatok a két szememre. - El. Kell. Mennem. Egész nyárra.
  Döbbenten néz rám, már csöppnyi játékosság sincs benne, komoly lett, merev.
  Nem mondd semmit, csak pár perccel később szólal meg, a hangja fojtott. - Egész nyárra?
  - Annyira sajnálom - nézek rá bűnbánó arccal, és kicsit hazudok is, meg nem is. Tényleg iszonyúan rossz, hogy itt kell hagynom, de azért a lehetőség... ez Párizs! A második álomvárosom! És ezt Sky is nagyon jól tudja. Ezért csak bólint, megcsókol és azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, de szerintem inkább magának mondja, mintsem nekem.
  - Megpróbáljuk a távkapcsolatot - jelenti ki.
  - Persze - bólintok határozottan. - Nekünk menni fog.
  - Mi leszünk a kivétel...
  - ...akik erősítik a szabályt - fejezem be a mondatát, majd összemosolygunk. Még egy csók. - Most viszont megyek. Még néznem kell egy járatot, bepakolni, pénzt kunyizni... - sorolom egyre sunyibb hangsúllyal.
  - Pénzt kunyizni, mi? - vonja fel a szemöldökét, és még egyszer megcsókol. Aztán elenged, és egy pördítéssel az ajtó felé enged. - Menj pénzt kunyizni. Még találkozunk.
  - Még találkozunk - mosolygok. A következő pillanatban már a kocsiban ülök, és bámulok magam elé.
  El-sem-hiszem. Megyek Párizsba.
  ÉN!
  ÉN MEGYEK PÁRIZSBA!
  Még csak most fogom fel.
  Lehet, hogy az álmok mégis valóra válnak?